|
(1896-1958) Kommunista politikus, belügyminiszter, a minisztertanács elnöke, az 1956-os forradalom utáni megtorlás áldozata Kaposváron született 1896-ban. Gimnáziumi tanulmányait félbeszakítva géplakatosként dolgozott, majd felső kereskedelmi iskolába járt, amikor 1915-ben besorozták katonának. Előbb az olasz frontra került, ahol megsebesült. Felgyógyulása után 1916-ban az orosz frontra vitték, ahol megsebesült és hadifogságba került. 1918-ban belépett a Vörös Gárdába, majd 1920-ban a bolsevik pártba. 1921-ben tért haza Kaposvárra. 1922-től szociáldemokrata párti politikus, a pártból 1925-ben kizárták. 1925-től kommunista párti politikus, amiért 1921 és 1927 több alkalommal börtönbüntetésre ítélték. 1928-ban Bécsbe emigrált, ahonnan többször illegálisan Magyarországra látogatott. 1930 és 1944 között családjával a Szovjetunióban élt, ahol (szovjet források szerint) a szovjet titkosrendőrség, az OGPU, majd az NKVD ügynöke lett, és a Komintern háttérintézményében, magyar nyelvű médiumoknál és a szovjet statisztikai hivatalban is dolgozott. 1936-ban Kun Béla feljelentése alapján kizárták az MKP-ból, ahová csak 1939-ben vették vissza. 1941-ben néhány hónapig a Vörös Hadsereg egyik felderítő osztályán dolgozott. 1944 végén tért vissza Magyarországra, ahol az MKP szervezésén és a földreformon dolgozott. 1944-45-ben földművelési miniszter, majd belügyminiszter (1945–1946) lett. 1947 és 1949 között az országgyűlés elnöke, 1948-ban az MDP KV majd PB tagja lett. 1949-ben a szövetkezetesítést ellenző nézetei miatt kizárták a PB-ből, de a következő évben visszavették és az MDP KV Adminisztratív Osztályának vezetője lett. 1950–1953 között élelmezési, majd begyűjtési miniszter és miniszterelnök-helyettes volt. 1953 és 1955 közötti első miniszterelnöksége idején a Rákosi-korszakban elkövetett törvénytelenségek megszűntetésére és az életszínvonal emelésére törekedett. 1955-ben azonban felmentették tisztségeiből és kizárták a pártból, majd a döntést revideálva 1956. október 13-án visszafogadták. A forradalom kitörésekor, 1956. október 24-én a pártvezetés újra miniszerelnökké választotta. Október 28-án elmondott beszédében a forradalom követelései és a többpártrendszer felé mozdult el, majd az újabb szovjet csapatok érkezésére válaszul november 1-jén bejelentette Magyarország semlegességét és kilépését a Varsói Szerződésből. November 4. után családjával a budapesti jugoszláv nagykövetségre menekült, ahonnan november 22-i távozásuk után – megszegve a jugoszláv hatóságoknak tett ígéretet – a szovjet csapatok foglyul ejtették, majd a romániai Snagovba szállították őket. Miután nem volt hajlandó lemondani a miniszterelnökségről és elismerni Kádár János kormányát, 1957 áprilisában visszahozták Budapestre, ahol a következő évben a nyilvánosság kizárásával lefolytatott bírósági tárgyaláson 1958. június 15-én Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa több társával együtt halálra ítélte. Nagy Imrét, aki nem ismerte el vétségét és a bíróság illetékességét, és nem kért kegyelmet, másnap Maléter Pállal és Gyimes Miklóssal együtt kivégezték. 1989. június 16-án tömegek vettek részt a Hősök terén megtartott gyászszertartáson, amely a magyarországi rendszerváltás egyik emblematikus eseménye volt, majd Nagy Imre és kivégzett társai ünnepélyes újratemetésén az Új köztemető 301-es parcellájában. |
