Egy nép kiáltott. Aztán csend lett. (Márai Sándor)

 

„A szó veszélyes fegyver”

Az 1956-os forradalom és szabadságharc első küzdelmei a nyomtatott sajtóban, szórványosan megjelenő apró röplapokon bontakoztak ki, hogy a legendás 13 nap alatt mérhetetlen mennyiségű papír alapú dokumentummal árasszák el az országot, sőt a világot is. A forradalom papíron és sajtóban is megvívta harcát az elnyomókkal szemben, hogy aztán a bukást követően is röplapokkal, aprónyomtatványokkal folytassa a harcát a győztesekkel szemben.

A legkülönbözőbb minőségű, nagyságú papírlapokon, a sokszorosítás minden lehetőségét igénybe véve és használva a röplapok tömegét terjesztették a pesti utcákon 1956. lázas időszakában. Tartalmukat tekintve, mondanivalójukat nézve, a forradalom szinte valamennyi arcát megismerhetjük belőlük. Kisebb, érdeküket érvényesíteni kívánó társadalmi csoportok hosszasabb értekezéseitől a néhány szavas propaganda-szövegekig minden fajta közlendővel szembesülhetünk ezen anyagcsoport kapcsán. A forradalom előttről, de főleg leverése után ugyancsak sok általában kézzel, indigóval sokszorosított forradalmi emlék, dokumentum maradt ránk. Ezek között Tamási Lajos híressé vált verse, a Piros a vér a pesti utcán éppúgy szerepel, mint Ilyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című költeménye, vagy névtelen krónikások művei.

Az akkor kiadott röplapok számát mai napig nehéz megbecsülnünk, éppen ezért szinte reménytelen vállalkozás teljes körű feldolgozásuk. Jóformán semmilyen adattal nem rendelkezünk arra vonatkozólag, hogy ki, hol, milyen mennyiségben állított elő egy-egy dokumentumot, sokszor ugyanazon tartalom más méretben, papírminőségben, variánsként fordul elő. Az anyagcsoport a mai napig tartogat meglepetéseket, hiszen sokan évtizedeken át könyvekbe rejtve őrizték meg a papírlapokat és hagyták a következő nemzedékekre, amely gyakran csak véletlenül bukkan rájuk. Dacára az eltelt évtizedeknek e területen várhatóak a mai nap is meglepő, egyedi felfedezések, hiszen 1956. nyomtatott, sokszorosított dokumentumait nemcsak a fővárosban, hanem vidéken, sőt a határon túlról, Erdélyben és a Felvidéken is kereshetjük.

Mindezeken felül természetesen készültek és falragaszként vagy röplapoként fennmaradtak a hivatalos kiadványok, mindkét oldal közleményeként, akár gyakorlatilag ezek mentén is követhetjük az eseményeket.

Nem véletlen, hogy a forradalom előzménye is az írott szóhoz kötődnek: hogy 1848 mintájára a forradalmi ifjúság 12 pontot alkot 1956-ban is követelései megfogalmazására, hogy forradalmi bizottmányok alakulnak országszerte.

Külön műfajt képeznek az „üzenőcédulák”, amelyeken magyar és orosz nyelven igyekeztek kontaktust teremteni a szovjet katonasággal, megértetni velük hazatérésük szükségességét és realitását.

Közlemények, felhívások, követelések tömegét alkották meg ezekben a napokban. Határozatokat hoztak, amelyekkel befolyásolni kívánták a hazai és a nemzetközi közvéleményt, a kormányt. De követelték az ÁVH felelősségre vonását, új tiszta szakszervezet és politikai vezetés létrehozását, nemzetőség létrejöttét, néhány kopott lapon próbálták felvilágosítani az utca emberét a Varsói Szerződésről, végül bojkottra, sztrájkra próbálják rávenni őket a forradalom leverését követő napokban.

1956. nyomtatott dokumentumaihoz éppen úgy hozzátartozik a győztesek kiadott „rémhírterjesztő ellenforradalmárok”- ellenes plakát, mint a már emigrációból, a határon túlról új évet kezdő magyarok hazaküldött emléklapja, vagy a Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérem adományozási okirata, vagy a budapesti szovjet katonai egységek városparancsnokának első parancsa 1956. november 6-ról.