Tizenhárom nap, amely megrengette a világot…

A forradalom előzményei

Kelet-Közép-Európa államainak 1945 utáni történelmét a világ más térségeihez hasonlóan egyre inkább a két nagyhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió változó viszonyrendszere határozta meg a korábbi szövetségesek között kialakuló hidegháborúban, amelyben a térség hosszú időre a szovjet érdekszféra része lett. A Vörös Hadsereg jelenléte az általa megszállt területeken a belpolitikára is jelentős befolyással bírt, kedvező helyzetbe hozva a kelet-közép-európai kommunista pártokat.

Így volt ez Magyarországon is, ahol a kommunista párt hatalomszerzésének folyamata 1949 augusztusában az új, szovjet típusú alkotmány elfogadása, új államforma (népköztársaság) és munkásmozgalmi szimbólumokat tartalmazó új magyar címer bevezetésével zárult. Még 1949 tavaszán megalakult az Észak-Atlanti Szerződés Szervezete (a NATO), a kelet-nyugati tömbök közötti kapcsolatokat pedig tovább rontotta az 1950 nyarán kirobbanó koreai háború.

A háborús hangulat 1953-ban Sztálin halálával és a koreai háború lezárásával enyhült csupán.  Márciusban a szovjet diktátor halála évekig elhúzódó hatalmi küzdelem kezdetét jelentette a Kreml falai között, amelynek hatásai tovább gyűrűztek a keleti blokk országinak politikai vezetéséig, ennek következményeként került sor Magyarországon Nagy Imre kinevezésére majd leváltására is. Hamarosan a társadalmi elégedetlenség jelei is megmutatkoztak: 1953 nyarán Plzen-ben a Skoda-gyárban kezdődött jelentősebb sztrájk, amely a városban utcai megmozdulásokkal és összecsapásokkal folytatódott, a rendőrségi erők és a hadsereg bevetésére is sor került. 1953 júniusában a Kelet-Berlinben kezdődő tüntetések alakultak felkeléssé, rendkívüli állapot bevezetését rendelték el és elrettentésül szovjet tankokat is bevetettek. A rendőrség erőivel történő összecsapásoknak és a statáriális intézkedéseknek halálos áldozatai is voltak.

1955. május 15-én aláírták az osztrák államszerződést, amely a megszálló csapatok kivonásáról és Ausztria független státuszáról rendelkezett, egy nappal ezt megelőzően, május 14-én nyolc ország részvételével megkötötték a Varsói Szerződést.

Hruscsov a Szovjetunió Kommunista Pártja 1956 februári XX. kongresszusán elmondott beszéde nyomán, amelyben a sztálinizmus által elkövetett hibákat részletezte, újabb válságfolyamatok indultak el a keleti blokk országaiban. Magyarországon is megerősödött az addig háttérbe szorított, Nagy Imre körül gyülekező belső ellenzék. A Petőfi Kör vitái és a Rajk László temetése után a lengyelországi események híre jelentette az utolsó szikrát, amely fellobbantotta az elégedetlenség lángját.

 

1956 forrongó ősze

Az egyetemeken napok óta tartó forrongó hangulat október 23-ára a lengyel események melletti tüntetés meghirdetéséhez, a demonstráció pedig estére fegyveres felkelés kirobbanásához vezetett. A fegyveres konfliktus délután Debrecenben, majd este a Rádió épületénél már halálos áldozatokat követelt. Eközben a parlamentnél is óriási tömeg tüntetett, a Városligetnél pedig ledöntötték Sztálin monumentális szobrát, csupán a két óriási csizma maradt a talapzaton. A magyar és szovjet politikai vezetés „ellenforradalmi jellegűnek” minősítette az eseményeket, és a pártfőtitkárok egyeztetése után a szovjet hadsereg erői megindultak Budapest felé, a Rádió épületének elfoglalását azonban már nem tudták megakadályozni. A szovjet csapatok beavatkozása következtében a forradalom az október 23-áról 24-ére virradó éjszaka folyamán szabadságharccá szélesedett.

A beözönlő szovjet csapatok útvonalain sorra alakultak a felkelőcsoportok, a számos emberéletet követelő fegyveres összecsapások ekkor elsősorban Pest belső kerületeiben folytak. Voltak, nem kevesen a katonák vagy katonaviseltek közül, akik egyénileg a felkelőkhöz csatlakoztak. A harcokban a háborút megjárt generáció saját tapasztalataira, a fiatalabbak a szovjet háborús és partizánfilmekben látott "fogásokra" támaszkodhattak. A legjelentősebb budapesti felkelőcsoportok a Corvin-közben, a belső pesti VIII-IX. kerületekben, Buda közlekedési csomópontjain (Széna tér, Móricz Zsigmond körtér), illetve számos külső kerületben, így Újpesten, Zuglóban, Soroksáron és Csepelen alakultak. A szovjetcsapatok ellen októberben aktívan harcolók száma a fővárosban néhány ezer fő lehetett. Vidéken is alakultak fegyveres csoportok, közülük a legjelentősebbek Bács-Kiskun, Győr-Sopron, Heves, Komárom, Nógrád, Somogy, Pest és Veszprém megyékben.

Október 25-én Budapesten valószínűleg egy államvédelmi egység tagjai lőttek először a békésen tüntető tömegre és a parlamentnél őrt álló szovjet harckocsikra, utóbbiak viszonozták a tüzet, a fegyvertelen tüntetők pedig két tűz közé szorultak, és számos sebesülést és halálos találatokat szenvedtek el a Kossuth téren. Ez volt a forradalom idején a legvéresebb fegyveres incidens, amely közel 80 ember életét követelte.

A főváros fegyveres összecsapásainak híre a vidéki településekre is gyorsan eljutott, ahol jobbára fegyvertelen tüntetések, és szintén forradalmi, de békés változások, személycserék, alulról építkező demokratikus átalakulások zajlottak. Ezeket a hatalom több helyen fegyverrel igyekezett megakadályozni. Október 25. és 29. között számos helyen, így például Miskolcon, Mosonmagyaróváron, Mórahalmon, Berzencén söpört végig az országban a hatalom erői által leadott, több száz halálos áldozatot követelő sortüzek első hulláma.

Sokakat válaszút elé állítottak 1956 forradalmának eseményei és a sokáig lezárt határok megnyílása. Szembe kellett nézni tetteikkel, múltjukkal, vagy jövőjükre, gyermekeik jövőjére kiható nehéz döntéseket kellett meghozniuk. Kimenjenek-e az utcára? Elinduljanak-e nyugatra vagy maradjanak?

Hivatásukból fakadóan a katonák elé is számtalan hasonló vagy talán még nehezebb, alapvető egzisztenciális kérdés tornyosult, amelyre ki-ki képességei, vérmérséklete és hite, politikai meggyőződése szerint próbált válaszolni. Az alakulatok többsége passzív magatartást tanúsított, objekumvédelmi feladatokat látott el. A hadsereg erői több helyen fegyverhasználattal akadályozták meg a laktanyák elfoglalását és a fegyverszerzést. Akadtak azonban olyan döntéshozói is a hadseregnek, akik minden eszközzel igyekeztek megfékezni a forradalom erejét és ehhez alakulataikat is igyekeztek felhasználni.

Ezzel szemben voltak olyan katonák, akik a tűzparancsot a vérontást megakadályozva hajtották végre. Október 27-én Tiszakécske felett Mészáros László hadnagy műszaki hibára hivatkozva nem lőtt a tömegre, ugyanaznap Kiskőrösnél Kozmár és Pistyur főhadnagyok pedig az árokpartot sorozták meg a repülőről, így megmentve az árokban fedezéket kereső tüntetők életét.

Október utolsó napjaira fordulat következett be az események menetében. Október 28-n Nagy Imre az eseményeket „demokratikus mozgalomnak” nevezte és egyebek mellett bejelentette a tűzszünetről, a kormány átalakulásáról és a szovjet csapatok kivonásáról meghozott döntéseket. Október utolsó napjaiban megtörtént a szovjet csapatok kivonása a fővárosból (az egységek Budapest határától 15-20 kilométernyire állomásoztak, az irányító törzs pedig a tököli repülőtérre települt), új karhatalom szervezése kezdődött nemzetőrség néven, Forradalmi Honvédelmi Bizottmány néven megalakult a fegyveres testületek új vezető szervezete, megkezdődött a különböző pártok újjáalakulása, valamint a településeken folytatódott és hadseregen belül is elkezdődött a forradalmi bizottságok megalakítása.

A politikai és (a gyakran politikai okból elítélt) köztörvényes foglyokat is szabadon engedték.  Október 30-án éjjel magyar katonák szabadították ki fogságából Mindszenty József hercegprímást, aki másnap budai prímási palotába érkezett. November 3-án este Nagy Imre miniszterelnök kérésére rövid rádióbeszédet mondott, amelyben kiállt a nemzeti szabadságharc céljai mellett.

A szovjet területeken azonban eközben is folytatódtak a szovjet csapatmozgások. Bár október 30-án a szovjet kormány nyilatkozatában az egyenrangú kapcsolatok megteremtésének fontosságát hangsúlyozta, másnap mégis újabb csapatok Magyarországra küldéséről döntött a szovjet pártvezetés Moszkvában.

November 1-jén szovjet alakulatok zárták körül a magyar repülőtereket, Nagy Imre pedig az újonnan érkező szovjet alakulatok azonnali kivonását követelte, majd felmondta a Varsói Szerződést és Magyarországot semleges államnak nyilvánította. November 3-án e Tökölön letartóztatták a további szovjet csapatkivonásokról szóló tárgyalásokra érkező magyar delegációt, a magyar-osztrák határt pedig szovjet csapatok zárták le.

November 4-én hajnalban megindult a szovjet haderő „Forgószél” fedőnevű hadművelete. A rádióban előbb Nagy Imre miniszterelnök drámai hangú beszéde, majd a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakulásáról tudósító közlemény volt hallható. Mindszenty József a szovjet csapatok támadásának hírére az USA nagykövetségén kért és kapott menedéket.

A Honvédelmi Minisztériumban született döntés értelmében a hadvezetés megtiltotta a magyar csapatok szervezett részvételét a szovjetekkel vívott egyenlőtlen küzdelemben. Azonban egy-egy egység és katonák egyénileg részt vettek az ellenállás szervezésében és a harcokban. Budapesten szervezetten egyedül a Soroksári úton, a Jutadombnál vett részt honvédségi alakulat a szovjetek elleni harcokban. Több helyen, így például Csepelen vagy Óbudán is a nemzetőrség egységei, soraikban harcoló a magyar katonákkal, több napig sikerrel álltak ellen a szovjet csapatoknak.

A második katonai beavatkozás szovjet csapatai ugyanakkor nem egy esetben ellenségként kezelték a magyar helyőrségeket, noha ezek jó része a parancsnak megfelelően nem vették fel ellenük a fegyvert. Ahogyan az újabb szovjet csapatok északkelet felől behatoltak, majd délnyugat felé haladtak az országban, útjukat elesett és sebesült katonák szegélyezték. Záhony, Debrecen, Székesfehérvár, Sárbogárd, Tamási, Veszprém mind olyan városok, ahol fegyvertelen magyar katonák estek az intervenció áldozatául.

A fegyveres összecsapások a szovjet haderő és a védekező magyar felkelőcsoportok között országszerte november közepéig (egyes helyeken, például a Mecsekben néhány héttel tovább is) folytatódtak. Eközben lakosság jó része fegyverek helyett passzívabb, politikai módszerekkel folytatta ellenállást, amely országszerte sztrájkok, röplapozás, békés demonstrációk formáját öltötte.

A legitimációt kereső, egyre türelmetlenebb hatalom letartóztatásokkal és a sortüzek újabb hullámával felelt. Megfigyelhető, hogy a vidéki halálozások görbéje lényegesen magasabb értéket mutat a budapestinél az 1956. decemberi halálozások számában. A különbség a sortüzek decemberi nagy hulláma miatt adódik, amelyek elsősorban a vidék egyes ipari városait sújtották. December elején a hatalom több vidéki helyszínen fegyvert használt a tüntetők ellen, Salgótarjánban, Miskolcon és Egerben a sortüzek összesen mintegy 70 ember életét követelték. A hatalom erői ebben az időszakba Budapesten is lőttek azonban a tüntetőkre, az első és utolsó sortűz is itt történt. December 6-án a Nyugati pályaudvarnál a karhatalmom fegyverhasználata következtében öt fő vesztette életét, az 1956-os forradalom és szabadságharc időszakának utolsó, egy halálos áldozatot követelő sortüze pedig Csepelen dördült el 1957. január 11-én.

 

Utóhatások: veszteségek, megtorlás

A forradalom leverését követően készített statisztika és az évtizedekkel később folytatott újabb kutatások alapján is körülbelül 2500 ismertté vált haláleset történt országosan a forradalom eseményeivel összefüggésben, az összes halálos áldozat száma ennél magasabbra, 2700-3000 főre tehető.

Az anyakönyvi bejegyzésekből ismert adatok alapján a forradalom eseményeihez köthető halálesetek majd háromnegyede Budapesten, ezen belül közel fele (46%) Pest belső kerületeiben (V-IX. kerület) történt. Az október 25-i Kossuth téri események tekintetében joggal használhatjuk a „legvéresebb nap” kifejezést, hiszen a budapesti V. kerületben a legmagasabb (hozzávetőlegesen 80 fő) az egy adott földrajzi helyen egy időben elesettek és halálos sebesülést szerzettek száma.

Az adatok összevetésével ugyanakkor kirajzolódott, hogy Budapesten máshol és az ország egyéb területein is voltak ehhez hasonló „fekete napok”: Budapest VIII. és IX. kerülete esetében kettő, ill. hét olyan napot mutattak ki a kutatások, amelyeken a halálozások száma meghaladta a naponkénti 30 főt. Például október 24-én a VIII. kerületben 72 fő hunyt el, jó részük minden bizonnyal a Rádió környéki harcok következtében. Csepelen november 9-én 54 fő vesztette életét, amikor a szovjet tankok – a polgári lakosságot nem kímélve – tüzérséggel – elsősorban aknavetőkkel - és harckocsi lövegekkel lőtték Csepel belvárosát. A két legpusztítóbb sortűz is felkerült e szomorú listára: Mosonmagyaróváron október 26-án 46 főt, Salgótarjánban december 8-án 42 halálos áldozatot anyakönyveztek.

A forradalom és szabadságharc alatt bekövetkezett katonai veszteség ugyanakkor 250-300 főre tehető. Minden harmadik halott magyar katona november 4-én vesztette életét, jó részük fegyvertelenül esett áldozatul az intervenciónak. Három magyar katonából kettőt a szovjet fegyverek sebeztek halálra, pedig közülük csak minden 6. katona fogott fegyvert a Vörös hadsereg ellen.

A forradalom és szabadságharc leverését követő bírósági megtorlás részleteinek kutatása ma is folyamatban van. A megtorló perek során egyes kutatások szerint 1öbb mint 16700, míg más adatok szerint hozzávetőlegesen 26600 főt ítéltek el, közülük mintegy 230 főre mondták ki a halálos ítéletet.

A Magyar Néphadsereg állományából 1956 és 1962 között összesen 519 főt ítéltek el a forradalomban játszott szerepe miatt, majd ¾-ük tiszt volt, szintén ¾-ük még nem töltötte be 30. évét. A katonai bíróságok a honvédségi állományból 25 főt halálra, 16 főt életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek. A megtorlás során 24 honvédségi személyt végeztek ki.