Piros a vér a pesti utcán. (Tamási Lajos)

(1889–1976)

Újságíró, szociáldemokrata politikus, a magyar országgyűlés második női képviselője

1889. november 16-án Budapesten, kilencgyermekes munkáscsaládban született. Gépírónő, könyvelő, majd magántisztviselő lett, és bekapcsolódott a szakszervezeti mozgalomba. Így került kapcsolatba a szociáldemokrata párttal, amelybe 1917-ben belépett. 1919 decemberéről a párt Központi Nőszervező Bizottságának titkáraként, 1920-tól a Nőmunkás című lap munkatársaként, 1926-tól 1938-ig (a folyóirat betiltásáig) annak felelős szerkesztőjeként és kiadójaként a szociális igazságtalanságok megszűntetéséért dolgozott. 1922-ben (a nők közül másodikként) képviselővé választották. A II. világháború idején szót emelt a zsidótörvények ellen és németellenes, angolbarát körökkel tartott kapcsolatot, ezért 1944-ban a német megszállás után hamis papírokkal egy Nógrád megyei faluban rejtőzött.

A háború után részt vett a szociáldemokrata párt újjászervezésében, majd az Ideiglenes Nemzetgyűlés munkájában, 1945 és 1948 között a Nemzetgyűlés, majd Országgyűlés egyik alelnöke és pártja frakcióvezetője volt. Peyer Károly távozása után a két munkáspárt egyesülését elutasítók vezetője lett, ezért 1948-ban kizárták a pártvezetőségből, majd a pártból is. Bár teljesen visszavonult a közélettől, 1950-ben mégis letartóztatták és ítélet nélkül tartották fogva 1954 januárjáig, amikor kémkedés és államellenes tevékenység vádjával ítélték életfogytiglani börtönbüntetésre. 1954 novemberében nemzetközi tiltakozás hatására amnesztiával szabadon engedték, ám továbbra is hatósági megfigyelés alatt állt.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején részt vett az SZDP újjászervezésében, majd november első napjaiban államminiszterként a második Nagy Imre-kormány munkájában is. 1956 novemberének első napjaiban Bécsben vett részt a Szociáldemokrata Internacionálé ülésén, amikor távollétében az ENSZ-hez delegálták. A novemberi szovjet intervenció után (kétszeri sikertelen hazatérési kísérletet követően) emigációban élt. Még 1956 novemberében New Yorkba repült, hogy részt vegyen az ENSZ Közgyűlésén, majd a következő év januárjában a Magyar Forradalmi Tanács közgyűlésének elnökévé választották Strasbourgban. 1957-ben Belgiumban telepedett le, és részt vett az ENSZ magyar bizottsága jelentésének elkészítésében, majd a magyar emigráns szervezetek munkájában. 1957 és 1963 között az emigráns londoni Népszava főszerkesztőjeként, majd 1970-től a Szociáldemokrata Szemle alapító szerkesztőjeként dolgozott. 1962-ben a Legfelsőbb Bíróság hatályon kívül helyezte az 1954-es ítéletét, de távollétében három éves börtönbüntetésre ítélte államellenes izgatás vádjával. Emigrációban hunyt el 1976. szeptember 7-én hunyt el a belgiumi Blankenbergeben. 1990 októberében hamvait hazaszállították, és november 3-án a Rákoskeresztúri temető 300-as parcellájában temették újra. Jogi rehabilitációja 1994-ben történt meg.