Az Iljusin tervezőiroda 1947-ben kezdte meg a szovjet légierő első sugárhajtású bombázó repülőgépének tervezését. Azt eredmény egy a világháborús Il–2 és Il–10 nyomdokain járó csatarepülőgép lett, szárnyai alatt egy–egy hajtóműgondolával, orrába és farokrészébe épített 23 mm-es gépágyúkkal. A prototípusok még a brit eredetű Rolls-Royce Nene hajtóművekkel és annak szovjet változatával (RD–45) szálltak fel, a sorozatgyártott példányok azonban már a nagyobb teljesítményű, hazai gyártású Klimov VK–1 típust kapták. A típust a Magyar Néphadsereg légiereje is rendszeresítette 1955-ben, jóllehet bombafegyverzet nem állt hozzájuk rendelkezésre. A forradalom és szabadságharc idején a típussal mindössze egy kiképzési repülésre került sor, október 23-án. Magyarországon a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum gyűjteményében van a típusból egy példány, amely a MH 86. Szolnok Helikopter Bázis területén, a korábbi Repüléstörténeti Kiállítóhelyen található.
Műszaki adatok:
Hossz: 17,65 m
Szárnyfesztáv: 21,45 m
Magasság: 6,7 m
Szárnyfelület: 60,8 m2
Üres tömeg: 12,9 t
Max. felszállótömeg: 23,2 t
Személyzet: 3 fő
Fegyverzet:
- 4 db 1950 M 23 mm-es NR–23 gépágyú (2 db az orrba építve, 100–100 db lőszer, 2 db védelmi pozícióban a farokrészbe építve, összesen 450 db lőszer)
- 3000 kg bombateher
Hajtómű: 2 db Klimov VK–1F sugárhajtású gázturbina
Tolóerő: 2×26,5 kN
Max. sebesség: 906 km/ó
Utazósebesség: 700 km/ó
Hatósugár: 2400 km
Max. repülési magasság: 12 500 m
