1935-ben látta meg a napvilágot Budapesten. A forradalom alatt a Korányi Kórház ápolónőjeként tevékenykedett, az utcai harcok során könnyebben megsebesült. 1957 elején letartóztatták, első fokon két év nyolc hónapra, majd a másodfokú tárgyaláson egy év két hónapra ítélték. 1958-ban szabadult, majd pincérnőként és statisztaként dolgozott. A rendszerváltozás után a POFOSZ (Magyar Politikai Foglyok Szövetsége) választmányi tagja lett. Jelenleg Budapesten él, nyugdíjas. Egy olyan csoporthoz kerültem, ahol ketten voltunk vöröskeresztesek, és a másikat is Marinak hívták. Csakhogy ő, kicsi volt, én pedig százhetvenhét centi magas. Így ragadt rajtam a »Hosszú Mari«. Az életmentés amúgy nagyon kemény fizikai munka volt, hiszen amikor szóltak, hogy baj van, akkor nem volt idő arra, hogy elkapjak valakit: – Na, gyere velem, cipeljük ketten a sebesültet! – Sajnos, sokszor megtörtént, hogy kimentem valaki- ért, és melléérve magamban azt kellett mondanom: – Ez kész... – mert például haslövést kapott, és kint volt a bele az utcán. […] November ötödikén a Tompa utca 10 szám alatti óvóhelyre belőttek az oroszok úgy, hogy az ablaknál bedugták a harckocsi csövét. Utána kivágódott a vasajtó, mehettem lefelé a pincébe. Gomolygó füst volt, a lőszernek meg a robbanóanyagnak a porát éreztem. Egy gyereket adtak a kezembe: – Gyorsan vidd a kórházba! – A gyerek papája meghalt a belövésnél, az ölében volt a gyerek, a testével fedezte. Kivittem a csecsemőt az udvarra, majd átvittem a Bakáts téri klinikára. Akkor hat-hét hónapos volt, ma fiatal asszonyka. Még mindig benne van a koponyájában egy szilánk.”
