Bábolnán született 1938-ban. Szülei mezőgazdasági munkások voltak. Az általános iskola elvégzése után Bábolnán, a baromfi telepen dolgozott. 1955-ben férjhez ment Rémiás Pál honvédtiszthez, aki Esztergomban szolgált az 51. légvédelmi tüzérezrednél. Rémiás hadnagy egységét 1956. október 23-án felrendelték Budapestre. November 4-én a soroksári Juta-dombnál alegysége tüzet nyitott a megszálló szovjet csapatokra. Ezért 1957. október 18-án letartóztatták, halálra ítélték és 1958. november 15-én kivégezték. Rémiás Pál halála után, testvére Miklós a család megóvása érdekében feleségül vette az özvegyet. Rémiásné nyugdíjazásáig Miskolcon dolgozott adminisztrátorként. 2008-ban hunyt el. „A rokonság segítségével minden börtönben kerestük, de sehol nem adtak tájékoztatást. 3 hónapig semmit nem tudtam Róla. Míg a nagynéném ki nem nyomozta, hogy a Tolnai Lajos utcában találjuk meg. Ott első alkalommal nem adtak felvilágosítást, de azt mondták, hogy menjek vissza másnap reggel. Másnap reggel közölték, hogy ott van és beszélhetek Vele. Én a hosszú reménytelenség után sírógörcsöt kaptam, hogy végre megláthatom. Egy rövid beszélgetésre adtak időt, rám parancsolva, hogy hagyjam abba a sírást, mert különben nem engedélyezik a beszélgetést, továbbá közölték velem, hogy az Ö ügyéről semmit nem kérdezhetek, csak az otthoni dolgokról beszélhetek. Ez a néhány perces beszélgetés öt tiszt jelenlétében történt. Utána havonta kaptam engedélyt beszélőre. Az első tárgyaláson, amely 24 napig tartott minden nap ott voltam a folyosón, de egyszer sem sikerült beszélnem Vele, az ügyvédtől vártam a híreket. A tárgyalás utáni első beszélőn férjem testvérétől tudtam meg, hogy halálra ítélték.” „Férjem testvére először a családdal beszélte meg, hogy engem elvenne feleségül, hogy a gyermekem ne árván nőjön fel. Én először nagyon tiltakoztam ellene, de meggyőztek, hogy vele egy a bánatunk, együtt sirathatjuk a szeretteinket. Beletörődtem, és összeházasodtunk. Valóban együtt jártunk a temetőbe, mivel később sikerült megtudni, hogy hol van a sírja. Miskolcra költöztünk, még egy fiam született. Csendben, békésen éltük az életünket. Közben megözvegyültem. Ma már négy unokám és egy dédunokám van, akiknek minden szeretetemet átadhatom. Csendesen élek emlékeimmel, de ezt a borzalmat feldolgozni kevés egy élet.”
