1939-ben született, édesapja gróf Nádasdy Pál földbirtokos, történelmi család sarja. Apja és annak bátyja, Ferenc a második világháborúban a család nevét viselő 3. huszárezrednél, mint tartalékos főhadnagyok szolgáltak. Ferenc 1944. október 26-án Kiskunfélegyházán századparancsnokként halt hősi halált. Édesapja a háború után már mint civil lett elhurcolva 4 évre. Ezek után a család már az ismert „osztály- idegenként” sok megpróbáltatáson ment keresztül. Édesanyja nem volt nemesi származású, de minden megaláztatást elviselt férje miatt, és tisztességben nevelte gyermekeit. 1957 februárjában, szinte még gyermekként hagyta el az országot, először Bécsben, majd Franciaországban telepedett le. Színésznőként, balettmesterként, majd 2008-tól írónőként tevékenykedett. 2012-ben kitüntették a Magyar Érdemrend lovagkeresztjének polgári tagozatával. 2015-ben 58 évvel a disszidálása után visszatért Magyarországra és férjével Veszprémben telepedett le. „A Villányi úton laktunk 1956-ban. November 4-e éjjelén senki nem aludt egy percet sem. Mikor elindultak az orosz tankok hatalmas volt a kétségbeesés, az emberek szinte azt érezték, hogy megfulladnak ebben a légkörben. Mi egyszer csak valami sistergésre figyeltünk fel. Kiderült, hogy a házunk égett. Ebben az időben már mindenki nagyon félt. Ekkor volt hajnalban Nagy Imre híres rádióbeszéde. Bármekkora is volt a kétségbeesés az emberekben, továbbra is úgy gondolta a többség, hogy a nyugati hatalmak ezt úgysem fogják hagyni. Az emberek lementek egyből a pincékbe. Így tettünk mi is, és pulutykát főztünk odalent.” „Voltam filmsztár, feleség, két gyermek édesanyja. Elváltam, országot cseréltem. […] Különböző munkákat végeztem, hogy megéljek. Egy időben, mikor egyedül voltam, dolgoztam Párizsban, mint pénztárosnő, fogorvosi asszisztens, hullamosó a kórházban, és mint balett-pedagógus mentem nyugdíjba. Mindenütt helyt kellett állni, mert egy magyarnak mindig többet kellett bizonyítani a befogadó országban, mint az ott lakóknak legalábbis ezt én így gondoltam. Az 1956-os forradalom ma már történelem. Büszke vagyok, hogy alanya lehettem ezeknek az eseményeknek, és ahhoz a néphez tartozom, akik ezt véghezvitték, és meghaltak a szabadságért. Nekünk, élőknek kell továbbadni az egész világon az ő önfeláldozó lényüket, szellemiségüket egy ország boldogulásáért.” „A lelkesedés és bizakodás után november 4-e a teljes letörtséget és elbizonytalanodást hozta számunkra. Szüleink úgy gondolták, hogy teljesen kilátástalan évek várnak rám. Én nem így gondoltam, bizakodtam, nem akartam elhagyni az országot. Ők ketten úgy döntöttek, hogy maradnak. Apám többet volt börtönben, mint szabadlábon, anyám ekkor Almádiban a MÁV takarítónőjeként dolgozott. Én nagyon kalandos úton és körülmények között 17 évesen 1957. február 11-én hagytam el az országot. […] Sokat gondolok arra, hogy vajon mi lett e történet szereplőinek a sorsa? A „gonosz” hogy számolt el a lelki- ismeretével? A „jó” él-e még, és hogy emlékszik vissza mindenre? Érzem és tudom, hogy a java otthon maradt, és vállalta a megtorlást. De mi, akik úgymond »nekimentünk a határnak«, a legnagyobb értéket vesztettük el, a hazánkat. …ezt a menekülést itt nyugaton senki nem hitte el. Képtelenség, hogy valakit a szülei 17 évesen elengednek ilyen körülmények között. Akik kedvesek voltak azt mondták, élénk a fantáziám.”
