Egy nép kiáltott. Aztán csend lett. (Márai Sándor)

1943-ban született Újpesten. Édesanyja munkás, édesapja Kósa Pál épület- és bútorasztalos volt, aki 1956. október 23-a után az Újpesti Forradalmi Bizottság elnöke lett. A szabadságharc vérbefojtása után letartóztatták, majd 1959. március 15-én kötél általi halálra ítélték. Az ítéletet az év augusztus 5-én hajtották végre. Leánya a gimnáziumot csak esti tagozaton, munka mellett végezhette el. Ugyanígy szerzett műszaki oktatói diplomát a Budapesti Műszaki Egyetemen. 1974-től általános iskolában tanított technikát és gyakorlati foglalkozást, majd éneket. 1992-től az '56-os Szövetségben tevékenykedett, 2005-ben a Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztjét adományozták részére. 2014-ben bekövetkezett haláláig az ’56-os szövetség újpesti elnöke volt. „Csodáltam, hogy az Állami Áruház kirakatában gyűjtött pénzhez senki sem nyúlt, a pénz csak gyarapodott. A harcokban elesett újpestiek, illetve a sorban állás közben meghaltak családtagjainak gyűjtöttek.” „Augusztus 5-ke reggelén a Kozma utcai börtön kapui megnyíltak előttünk. Egy hatalmas, sűrű rácsokkal elkerített helyiségben találkoztam apukámmal, akit sötétkék ruhában, csuklóján bekötött kézzel vezettek be. A rácsokon keresztül megpuszilhattuk egymást. Édesapám tartotta bennünk a lelket, mi csak sírdogáltunk, és hallgattuk a vigasztalásait, tanácsait… Vigyázzunk magunkra, egymásra, tartsunk össze, legyünk becsületesek. Végezetül megnyugtatásunkra mondta: »Megbékéltem a sorsommal, egyedül az fáj, hogy már nem lehetek részese az életeteknek…« A búcsú után, naivul a Kozma utcai temető kapujában vártuk, hátha kihozzák édesapámat a temetőbe. Délután átmentünk a szemközti „Köpködőnek” nevezett vendéglőbe meginni egy pohár bambit, ahol édesanyámat, a beszélgetést vezető tiszt magához intette, és ezt mondta: »…Kósáné, maga fél órája özvegy…, …tudja, én voltam a felvezető tiszt, és a búcsúzkodásuk annyira megrendített, hogy a kiszabott idő előtt véget vetettem a beszélőnek….« Elmesélte még, hogy a siralomházban, az egész éjjelt átbeszélgették; édesapámat nagyon tisztán látó, rendes, becsületes embernek ismerte meg, aki emelt fejjel, a hazát éltetve ment kivégzésére. A hóhérral kezet fogott, „megbocsátott” neki, és kérte, hogy teljesítse kötelességét.”