A második világháború egyik ikonikus szovjet harcjárműve, a korabeli köznyelvben „Katyusa” és „Sztálin orgona” néven is ismertté vált. A Szovjetunióban már az 1920-as években kísérleteztek a füst nélküli lőporral hajtott, nem irányított rakétafegyverekkel. A fejlesztéseknek nagy lendületet adott az 1933-ban létrehozott Rakétakutató Intézet. Az 1930-as évek legvégén a szovjet légierőnél korlátozott darabszámban ugyan, de szolgálatban álltak repülőgépekre szerelt nem irányított rakéták, RSZ–82 típusjelzéssel.
A szovjet katonai vezetés az elért eredményeket a szárazföldi haderőnemnél is alkalmazni kívánta. A harcjármű kialakítása viszonylag egyszerűnek számított: egy megerősített alvázú, általában 3 tonnás tehergépkocsira kerültek az indítósínek, amelyekről a nagyobb, 132 mm átmérőjű RSz–132 rakéták módosított, M–13 típusjelű változatát lehetett indítani.
A csapatpróbák után, az eszköz hadrendbe állítására 1941. június 21-én, egy nappal a német támadást megelőzően került sor. A BM–13–16 típusú rakéta-sorozatvető 16 indítósínnel rendelkezett, amelyekről a 132 mm-es rakétákat a vezetőtérből egy villamos berendezés segítségével lehetett indítani. Hordozójárműként egyaránt alkalmazták a szovjet (pl. ZiSz–151) és a lend lease keretén belül kapott amerikai és angol tehergépkocsikat is.
Budapest utcáin, 1956 őszén összesen négy BM–13–16 rakéta-sorozatvető semmisült meg a felkelők rajtaütései során.
Harcászattechnikai adatok:
Hordozójármű: ZiSz–151
Indítósínek száma: 16
Rakéta típusa: M–13
Rakéta átmérője: 132 mm
Emelkedési szög: +10°/ +48°
Oldalirányzás: 10 °
Lövedék kezdősebesség: 340 m/s
Maximális lőtávolság: 6000 m
Kép forrása: Fortepan/Gulyás Zsuzsa
