A második világháború legnagyobb számban gyártott és legjobbnak tartott szovjet páncéltörő lövege. Tervezése 1940-ben indult a 92. sz. gorkiji Tüzér Fegyvergyárban, de a sorozatgyártás és a rendszerbe állítása csak 1942-ben kezdődhetett meg.
Egyszerű, csőből készült, terpesztett lövegtalpa – amelyet a ZiSz–2 típusnál is alkalmaztak – könnyen mozgatható volt, ugyanakkor tűzkiváltáskor nem bizonyult elég stabilnak, így a mérnökök egy nagyméretű csőszájfékkel látták el a löveget.
Lőszere megegyezett a T–34–76 harckocsiban alkalmazottakkal, űrméret alatti páncéltörő gránátjai jelentős páncélátütő képességgel rendelkeztek: 10–500 méter között 70–75 mm-es homogén páncéllal védett harckocsit tudott leküzdeni. Emellett jelentős, több mint tizenhárom kilométeres lőtávolsággal rendelkezett, amennyiben megosztott irányzással a gyalogság érdekében alkalmazták.
A lövegből a második világháború végéig több mint 100 ezer darabot gyártottak. A T–70 harckocsi alvázára telepített változatából született meg a SzU–76 típusú önjáró löveg. A ZiSz–3 típust a háborút követően a Varsói Szerződés összes államában rendszerbe állították, így a Magyar Néphadseregben is megtalálható volt évtizedekig. Rendszeresítését követően licencben a diósgyőri MÁVAG Lövegüzem is gyártotta.
Harcászattechnikai adatok:
Hosszúság 6,4 m
Szélesség 1,6 m
Magasság: 1,37 m
Tömeg: 1116 kg
Űrméret: 76 mm
Űrmérethossz: L/42,6
Csőhossz: 3,25 m
Emelkedési szög: –5° / +37°
Oldalirányzás: 54°
Hátrasiklás: hidro-pneumatikus
Lövedék kezdősebessége: 680 m/s
Lőtávolság: 13 300 m (repeszgránáttal)
Páncélátütő képesség (90° becsapódási szögnél):
- 500 m: 70 mm
Kezelők száma: 7 fő
Tűzgyorsaság: 25 lövés/perc
